Szerbusztok kedveseim!
Idén újévi fogadalmat tettem, hogy gyakrabban írok majd bejegyzéseket a webnaplómba. Egyelőre sikerült tartanom magamban az iramot, remélem, hogy ezután se lesz másképp. Mostanában szépen megolvadt az idő, és nincs az a nagy fagyás. Rozikámmal úgy döntöttünk, hogy kimegyünk egy kicsit a telkére, egészségügyi sétára. Az eltévedéstől nem kellett félnünk, mert Rozikám kapott egy modern simogatós telefont. A kisunokája Juliska adta neki régi készülékét, mert ő most kapott egy vadonatúj almásat. Azt mondta, hogy ezen a régin is van angribörd, de azt sajnos nem tudom, hogy mire jó. Minket az elektromos térkép érdekelt, mert a múltkor is egy mentőcsapatot küldtek utánunk amikor egy kis erdei vadgombócot akartunk szedni. Alig vettük észre, és már több napi járóföldet bebarangoltunk. No de most segítségünkre voltak ezek a modernek.
Indulás előtt be is csomagoltam egy övtáskányit a zsírban pirított százhalombuktámból, mellé pedig tettem egy termoszban finom narancsléteát. Nagy szükség is volt rá, mert hogy hogy nem, mégis csak sikerült eltévednünk. Most joggal kérdezhetitek kedveseim, hogy miért, elvégre nálunk volt Juliska régi telefonkészüléke. Igen ám, de Rozikám telke elég nagy, és 6 óra gyaloglás után azt írta a képernyője, hogy nincs jel. Látjátok kedveskéim ezért nem szeretem teljesen rábízni magam ezekre a modern szerkentyűkre. Arra jók, hogy keménycukrokat húzogasson rajtuk az ember, de nem tenném a nyakamat egyikre sem. Szerencsére Rozikám betette a régi hagyományos térképet is, amin a barlang alapján nagyjából be tudtuk tájolni magunkat. Mikor elindultunk kifelé nagyon meglepődtem, mert találtunk egy temetőt. Rozikám azt mondta, hogy ez egy régi katonai temető, mert annak idején nagy harcok dúltak a telkecskéje területén. Nagy meglepetésemre a temetőre néző dombon egy kávézót is találtunk. Persze Rozikámat ez sem érte felkészületlenül. A kávézó már rég bezárt, mert nem volt elég forgalom, de Rozikámnak volt hozzá kulcsa, így bementünk, hogy egy kicsit megpihenjünk. A felszerelés már elégé elévődött, de Rozikám főzött a maradék rozsdából egy kis finom italt.
Elmesélte, hogy a kávézót kedves ismerőse, Teke Tóbiás alapította, akinek megengedte, hogy a telkére építkezzen. A háború idején a katonákat látta itt vendégül finom őrlésű ciberekávéval. Mikor végetért a nagy hadakozás, szegény Tóbiás hoppon maradt. A telekre nem járhatott be akárki fia, és Rozikám nem tudott annyi kávét meginni, hogy érdemes legyen fenntartani a kávézót. Másnap reggel elindultunk hazafelé, de ezt majd egy későbbi webnaplóbejegyzésben mesélem el, kedveseim.
