2017. január 1., vasárnap

Egy új esztendő esete

Szerbusztok aranyosaim!

 
Zsírban gazdag, kalóriától sem mentes boldog új esztendőt kívánok nektek, és kedves rokonságotoknak. Bizony elrepült ez az év is, és bár még nem sikerült teljesen feladnom a keménycukrok húzogatását a simogatós gépen, megfogadtam hogy ez évben végleg leteszek róla. Az unokám a kis Ödön is egyre nagyobb, bár szélességben mintha kicsit többet sikerült volna nőnie, mint magasságban. Ő nagyon segítőkészen mutatott nekem egy új játékot ezen a táblás készüléken, amiben háborúzni kell. Arra emlékeztet amikor lánykoromban az igrici hadtestben egy hetyke katona megengedte, hogy beüljek a kis tankjába. Ej, micsoda riatalom volt amikor véletlenül szétlőttem Korhely Pista bácsi tyúkólját. A csirkék azután már csak az ő ágyában voltak hajlandóak aludni.
Az öreg Korhely se volt már olyan derülátó azután, azt mondta a sok kínszenvedés között a kellemes meglepetésben is lehet csalódni. Hát ilyen ember volt ő.
Na de nem untatlak titeket kedveseim, idén még jelentkezek egy pár friss recepttel a régi könyvemből!

B.U.É.K.!

2016. szeptember 9., péntek

Egy kellemes kiruccanás esete

Szerbusztok kedveseim!
Idén újévi fogadalmat tettem, hogy gyakrabban írok majd bejegyzéseket a webnaplómba. Egyelőre sikerült tartanom magamban az iramot, remélem, hogy ezután se lesz másképp. Mostanában szépen megolvadt az idő, és nincs az a nagy fagyás. Rozikámmal úgy döntöttünk, hogy kimegyünk egy kicsit a telkére, egészségügyi sétára. Az eltévedéstől nem kellett félnünk, mert Rozikám kapott egy modern simogatós telefont. A kisunokája Juliska adta neki régi készülékét, mert ő most kapott egy vadonatúj almásat. Azt mondta, hogy ezen a régin is van angribörd, de azt sajnos nem tudom, hogy mire jó. Minket az elektromos térkép érdekelt, mert a múltkor is egy mentőcsapatot küldtek utánunk amikor egy kis erdei vadgombócot akartunk szedni. Alig vettük észre, és már több napi járóföldet bebarangoltunk. No de most segítségünkre voltak ezek a modernek.
Indulás előtt be is csomagoltam egy övtáskányit a zsírban pirított százhalombuktámból, mellé pedig tettem egy termoszban finom narancsléteát. Nagy szükség is volt rá, mert hogy hogy nem, mégis csak sikerült eltévednünk. Most joggal kérdezhetitek kedveseim, hogy miért, elvégre nálunk volt Juliska régi telefonkészüléke. Igen ám, de Rozikám telke elég nagy, és 6 óra gyaloglás után azt írta a képernyője, hogy nincs jel. Látjátok kedveskéim ezért nem szeretem teljesen rábízni magam ezekre a modern szerkentyűkre. Arra jók, hogy keménycukrokat húzogasson rajtuk az ember, de nem tenném a nyakamat egyikre sem. Szerencsére Rozikám betette a régi hagyományos térképet is, amin a barlang alapján nagyjából be tudtuk tájolni magunkat. Mikor elindultunk kifelé nagyon meglepődtem, mert találtunk egy temetőt. Rozikám azt mondta, hogy ez egy régi katonai temető, mert annak idején nagy harcok dúltak a telkecskéje területén. Nagy meglepetésemre a temetőre néző dombon egy kávézót is találtunk. Persze Rozikámat ez sem érte felkészületlenül. A kávézó már rég bezárt, mert nem volt elég forgalom, de Rozikámnak volt hozzá kulcsa, így bementünk, hogy egy kicsit megpihenjünk. A felszerelés már elégé elévődött, de Rozikám főzött a maradék rozsdából egy kis finom italt.
Elmesélte, hogy a kávézót kedves ismerőse, Teke Tóbiás alapította, akinek megengedte, hogy a telkére építkezzen. A háború idején a katonákat látta itt vendégül finom őrlésű ciberekávéval. Mikor végetért a nagy hadakozás, szegény Tóbiás hoppon maradt. A telekre nem járhatott be akárki fia, és Rozikám nem tudott annyi kávét meginni, hogy érdemes legyen fenntartani a kávézót. Másnap reggel elindultunk hazafelé, de ezt majd egy későbbi webnaplóbejegyzésben mesélem el, kedveseim.

2015. január 31., szombat

Narancslétea zsíros kopoltyúaprólékkal

Szerbusztok ködmönkéim!
Többen panaszkodtatok, hogy folyton csak az otthon történeteit mesélem nektek, és recepteket már nem is írok a webnaplómba. Hogy lássátok ki mint veti dolgát, most leírom nektek egy kellemes téli nassolnivaló receptjét.

Hozzávalók:
- egy karton gyömöri narancslé
- fél kila kristályporc cukor
- egy jó tépésnyi közönséges gaz
- egy száknyi kárászkopoltyú
- három késhegynyi harkonzsír
- néhány adag falusi sósbors

Először vegyük fel műszálas kötényünket, hogy megvédje a hirtelen kifröccsenésektől a ruhánkat. Az elkészítést rögtön kezdjük a narancslétea főzésével. Egy serpenyőt kenjünk be alaposan kristályporc cukorral. Én a malacporcból készített kristályporcot szeretem a legjobban, de ha másmilyet teszünk bele az sem baj. Csak arra figyeljünk, hogy jó vastagon kenjük vele a serpenyőt, hogy a tea elég sűrű legyen. A kristályporc már eleve cukrozott, de aki nagyon édesen szereti a teát, az még tehet bele egy kockacukrot is a biztonság kedvéért. Bontsuk fel a narancslé kartonját, és töltsük a serpenyőt kicsordulásig. Ha feltöröltük a felesleget gyújtsuk be a kályhát a házunkban. Ez azért kell, hogy ne fagyoskodjunk főzés közben, de ha nincs kályhánk, akkor ezt a lépést kihagyhatjuk. Utána kezdjük el a teát közepes lángon melegíteni. Mikor már kezd rottyanni a narancslé tartsuk magunk elé a kötényünket és lassan morzsoljuk bele a közönséges gazleveleket. Ha már jó morzsolt lett, próbáljuk a kötényünkről a serpenyőbe szórni. Ettől lesz a narancslének tealátszata. Ha ezzel megvagyunk vegyük le a gázról a serpenyőt, és tegyük félre gőzölögni.
A kopoltyúaprólék elkészítése nagyon egyszerű, csak egy kis türelemre van hozzá szükség. Vegyünk egy lábast ha nem lenne, egyébként pedig vegyük elő a sajátunkat a konyhaszekrényből. Kenjük be az abroszt harkonzsírral, és borítsuk rá a kárászkopoltyúkat. Egy éles pengéjű késsel vagdaljuk apróra a kopoltyúkat, de vigyázzunk, hogy az abroszt ne szeleteljük fel. Ha már elég apróra vágtuk, zsírozzuk be a kezünket is, majd moncsoljuk össze az aprólékot. Végül szórjuk meg sósborssal amennyire csak nem sajnáljuk. Az ízléses falatokat dobáljuk a lábasba, és alacsony tempóban pirítsuk üregesre. Az így elkészült zsírban pirított kopoltyúaprólékot, a narancslé tea mellett tálaljuk.

2015. január 23., péntek

Az érdekes rádióműsor esete

Szerbusztok kabátkáim!
Ma reggel arra ébredtem, hogy a rádiót hallgatom, és egy nagyon érdekes műsor ment benne. A műsorvezető nem más volt, mint Birsbóna Zamat Anna, aki a csirkés terítők készítésről tartott előadást. Annyira megtetszett az ötlet, hogy elhatároztam, lecserélem végre azt a ronda műanyag terítőt, amit a Sparhertban vásároltam egy saját készítésűre. Már csak egy modellre volt szükségem, és Bendegúz pont kéznél volt. Eleinte egy kicsit vonakodott, és megpróbált elszaladni, de beleállíottam egy félig avas bödön zsírba, hogy ne ficánkoljon nekem ott. Meg is nyugodott rögtön, csak a szemét düllesztette nagyon. Komótosan nekiláttam a a horgolásnak, és közben tovább hallgattam a rádióban az előadást a csirkés terítők rejtelmeiről. Alig 4 óra kellett hozzá, és kész lett az első terítő. Szerintem egész jól sikerült, az eredményét ide teszem a webnaplómba:

A műalkotás

Mikor kivettem Bendegúzt a zsírosbödönből, örömében úgy megcsípett, hogy azonnal hozzá is láttam a következő terítőhöz. Megkérdeztem Telek Icát, hogy nem adná-e kölcsön a kisunokáját Ibizát segíteni. Kicsit húzta a száját, de végül beleegyezett azzal a feltétellel, hogy nem teszem többet az ablaka alá hűlni a frissen kifőzött zsírpalástrétomomat. Azt mondta, hogy folyton odajárnak rá viháncolni a kóbor pockok. Megnyugtattam, hogy ezentúl kizárólag annak a piszok Teréznek az ablaka alatt fogom tárolni a zsíromat.
A második terítőmhöz egy régi kedves emlékemet elevenítettem fel, amikor kislányként tyúkhordozóként dolgoztam. Tudjátok akkoriban nem volt mindenkinek pénze kerítésre, és csak egy porba húzott vonallal jelölték az udvar határát. Egy-két gazdánál sajnos nem voltak olyan okosak a csirkék mint az én Bendegúzom, így gyakran elbitangoltak ezekből a nyitott kertekből. Az öreg Pozsga bácsi gyakran megbízott, hogy visszahozzam a tilosban járó tyúkjait. A nap végén persze mindig megjutalmazott egy nagy bögre zsírfölös tejjel. Ezt szívesen fogyasztottam, mert a lepedéktől jó erősek lettek a fogaim.
Hát hogy nem, a kis Ibiza nagyon emlékeztetett fiatalkori magamra, ezért is választottam őt a terítő mintájának. Csak a hajunk színe más, és neki egy kicsit kissebb a szemöldöke, meg a szája is csálén áll. Szererencsére jó a képzelőerőm, így nem törődtem ezekkel az apróságokkal. Először ráadtam a szép magyar pántlikás perge kalapomat, amibe beletűztam Ungvári Igor borotvapamacsát. Tudjátok, ilyenkor télvíz idején nincs sok virág, de a terítőn kicsiben ez úgysem látszik. Arra is megkértem, hogy vegye fel a nagymamája linzeres kötényét, mert nagyon jól állt neki. Más már nem is hiányzott, csak Bendegúz. A kis Ibiza lelkére kötöttem, hogy jól erősen fogja, nehogy kifenteredjen a karjából. Bendegúz, aki nincs a kezesbárányhoz szokva igen csak megilletődött, és ki akart ugrani a kezéből. Ibiza erre úgy megszorította, hogy majdnem szuflát kapott. A terítőn is látszik, milyen aggodalmasan néz. Miután elkészült a terítő Bendegúz eléggé megharagudott rám, és muszáj voltam kiengesztelni egy kevés sírban sült korpaaprólékkal. Az elkészült terítőt itt láthatjátok:

Ibiza és Bendegúz

2015. január 22., csütörtök

A vadkandúr és a két kismadár esete

Szerbusztok aranygaluskáim!
Többen is írtatok nekem, hogy szeretnétek hallani egy régi bejegyzésemről, amihez tévedésből rossz címkét ragasztottam. Ez csakis azért lehet, mert pont címkézés közben jött be Pejor Atilla, az egyik lakó fia. Azt akarta megtudni, hogy nem ért-e valami sérelem, ami miatt slambucmanhoz szeretnék fordulni. Megnyugtattam, hogy nincs semmi elégedetlenségem, csak a könyököm sajog nagyon. Tudjátok kedveseim, a könyökmegnagyobbodásom miatt nagyon érzékeny vagyok a frontváltozásokra. Egyik nap hideg, a másik nap hűvös, nem tudják ezt már az én izületeim ép ésszel követni. Attila azt mondta, hogy ezzel forduljak az otthon orvoságoz, úgyhogy el is mentem Dr. Minghez egy kis mágneses csípő-savanyú szorítóért. Még csak két hete hordom, de máris észreveszem ha rajtam van. Na de nagyon eltértem a témától, ez most nem tartozik ide. A baj akkor következett be, amikor visszakerültem a komputeremhez. Tévedésből azt hittem, hogy egy másik naplóbejegyzésnél vagyok, és ráírtam a vadkandúr címkét. Jó hogy írtatok nekem, mert csak most jöttem rá, hogy nem is írtam erről az érdekes esetről!
Tudjátok kedveseim, az új lakó, Belzebub Tellér Károly nem érkezett üres kézzel. Mindkettőben volt egy-egy fogó, mert csomagokat hozott. Az is kiderült róla, hogy lelkes madármegismerő. Mikor a temetőkertben sziesztáztunk egy madárra sem mondta, hogy nem ismeri! Egy másik lakóval Balkánné Tarack Ilonával elhatároztuk, hogy próbára tesszük a tudományát. El is vezettük a férjének Balkán Jácintnak félve őrzött madárgyűjteményéhez. Nem is gondolnátok, hogy az ő kis otthonuk két kismadárnak is otthont ad. Ilonával előre fincogtunk, mert azt hittük ezzel majd kifogunk Károlyon. Ő persze elég határozottnak tűnt, csak annyit kért, hogy nyissuk ki a kalitka ajtaját, hogy jobban megszemlélhesse a madarakat. Tudjátok a szeme igen csak megromlott a sok évnyi rosszalló hunyorgás miatt. Mikor Ilona kinyitotta a kalitkát rögtön megtörtént a baj! A madárkák kirepültek, és össze vissza hánykolódtak a lakásban! Végül hogy hogy nem találtak egy kis rést a nyitott ajtón, és kirepültek. Reméltük, hogy a veranda szúnyoghálója majd megfogja őket, de már ott várt rájuk egy jól megtermett narancssárga cirmos vadkandúr. Képzeljáték, egy kis teketóriázás után beharapta a madárkákat!
Jaj, volt nagy riadalom amikor szegény Jácint megtudta mi történt. Kiderült, hogy a pimasz vadkandúr a féltve őrzött ugartúkjait ette meg! Ezek után Károly határozottan kijelentette, hogy ő is felismerte a madarakat mielőtt a vadkandúr elfogyasztotta volna őket, de Ilona férjét ez sem vígasztalta. Azóta Károly és Jácint nincsenek túl jó viszonyban.